Szárkő-hegység

Sokunk talán még sosem hallott róla és nem tudja merre található. A keleti és délkeleti országrészben élőknek a legközelebbi 2.000 m feletti hegységről van szó. A Déli-Kárpátok egyik csúcsa. Aradon, majd Lugoson és Karánsebesen keresztül közelíthető meg. Csongrád vagy Békés megyéből akár egynapos túrát is szervezhetünk ide, ahogy mi tettük legutóbb.

Miért pont a Szárkő?

Egyrészt, mert túratársaim egy része és jómagam se jártam még ott. Másfelől szerettük volna megelőzni a telet, ugyanis tudatában voltunk annak, hogy arra bizony már hó fedi a tájat. Egy gyors elhatározást azonnali tettek követték. Hajnali fél 5-kor keltünk útra, előtte mindenki gondosan bekészítette az egész napra elégséges szendvicseket, üdítőket hátizsákjába, így felkészülve indultunk neki. Szerencsére sokáig autópályán lehet haladni, így már háromnegyed kilencre máris a kiindulási helyen voltunk.

5 cm hó kezdetnek

Itt mintegy közel 1.200 m magasan már olyan jó 5 cm-es hó fogadott minket, a hóhatár kb. 1.000 m-en volt. Rövid átbeszélést és felkészülést követően 9-kor nekivágtunk a csúcsnak. A táv kb. fele fenyves erdőn keresztül vezet, a tűlevelekre rárakódott hó, a kezdetben mély kék ég kontrasztja fantasztikus érzéssel töltött el bennünket. Öröm volt a túrbakancsaink alatt ropogó hóban sétálnunk. A gyenge szintemelkedést könnyedén gyűrtük le. Igaz sajnos közben egyre több lett a felhő; egy tisztáson megállva konstatáltuk, hogy bizony a csúcs felhőben lakozik, de ez semennyire sem szegte kedvünket. A kristálytiszta levegőben bő másfél órás túrát követően érkeztünk a könnyű szakasz végéhez ahol egy meteorológiai állomás található és amely szükség szerint menedékházként is szolgál. Itt elfogyasztottuk tízórainkat és lélekben rákészültünk az emelkedős szakaszra.

Erős szél, vastagodó hótakaró

Mivel november elején korán sötétedik, így csak keveset időztünk és belevágtunk a nehezébe. Ez a második a szakasz bizony már az elején éreztette velünk, hogy nem lesz gyalog-galopp. Innen ugyanis már vastagabb – mintegy 10 cm-es – hó borította a hegyet és bizony lankás résznek vége szakadt, lépésről-lépesre kerültünk egyre feljebb. A fizikailag nehéz részen lényegesen lassabban haladtunk. Rövidesen kiderült, egy valamivel nem számoltunk, ez pedig a szél. Ugyanis ahogy elhagytuk a fenyves erdőt kimondottan szelessé vált az idő. A -2, -4 fokot jó néhány fokkal hidegebbnek éreztük.

Felhőbe meneteltünk

Ahogy egyre magasabbra jutottuk, egyszer csak belehaladtunk a felhőkbe, ami ténylegesen ködöt jelentett. Ahogy a hegyekben gyakran előfordul, itt a sűrűbbik fajta ködről volt szó, a látótáv 100 m alá süllyedt, néha még az 50 m sem volt meg. A kb. -5 fokban és az erős, sőt talán viharos szélben szó szerint arcunkra fagyott a mosoly, egész pontosan a szemöldökünkre a pára. Csak néztünk egymásra, hogy ebbe most jól belevágtunk, de ha már itt vagyunk, akkor nem szabad feladni és hódítsuk meg a csúcsot. Időnként pihenőket beiktatva haladtunk lassan célpontunk felé és valljuk be egyre jobban fáztunk, felkerültek a kapucnik és a vastag kesztyűk is. Mindvégig nagyon bizakodtunk abban, hogy a túra elején délutánra jelzett felhő felszakadozás meg fog történni, mivel a tájból jóformán semmit sem láttunk. Fehér volt a hó, fehér a felhő, fehér a köd, sokszor egybeolvadtak. Felmerülhet a kérdés hogyan tájékozódtunk. Nos ezen a túra szakaszon jelzőoszlopok vannak felállítva, amelyek zordabb körülmények között segítik a túrázót a tájékozódásban, ez esetben minket. Itt kell megjegyezni, hogy ezeknek az oszlopoknak a látványa sem hétköznapi, a szél több tíz centiméter hosszú zúzmara réteget képzett rajtuk. Biztos, ami biztos alapon volt nálunk GPS készülék is.

Egyszer csak csoda történt

Amikor már kevesebb, mint 2 km választott el minket a 2.190 m-es csúcstól mintha vékonyabbá vált volna a köd, illetve felhőréteg, néha haloványan átsejlett rajta a Nap, ez erőt adott nekünk, hogy igenis van értelme teljesíteni ezt a kis részt, amit akkor és ott igencsak soknak tűnt. Néhány perccel háromnegyed kettő előtt történt meg a csoda, pár száz méterrel a csúcs előtt szó szerint egyik pillanatról a másikra elfújta az erős szél a felhőket és megláttuk a kék eget. Az igazi csoda azonban nem felettünk, hanem előttünk volt. A csúcson található meteorológiai állomás épületét pillantottuk meg, amely a legszebb meséknél is szebb volt. A viharos szél, a pára és korábbi havazás mézeskalács házzá varázsolta az épületet, gyakorlatilag teljes egészében jégbe fagyott. Az első csoda röpke 1-2 percig tartott, merthogy nehezen adta meg magát a köd és szinte egy szemvillanás alatt eltűnt a ködben az épület. Szűk 10 perces séta után közvetlen a mézeskalács ház előtt termettünk, amit még egy-két tíz méterről is csupán homályban láttunk, annyira sűrű lett a köd. A dermesztően hideg szél itt sem hagyott alább, ráadásul itt -7 fokra hűlt a levegő. Az innen alig 200 méterre található 2.190 m-es csúcsot jelző kőhöz mentünk. Itt mindannyiunk elkészítette a bizonyítékként is szolgáló fotókat, hogy itt jártunk és megküzdöttünk a természet erejével.

A táj szépsége magával ragadott

Visszamentünk az állomás épületéhez, ahol az ott dolgozó személyzet megkegyelmezett nekünk és beengedett minket az előtérbe, ahol végre nem fújt szél és „kiengedhettünk”. Eközben a korábbi „jóslatok” igaznak bizonyultak, egyre hosszabb időre nyert küzdelmet a Nap a felhők és köd ellen. Tehát a -7 fok és erős, viharos szél és 15-20 cm-es hó sem fogott ki rajtunk, az épület mellől csodáltuk ahogy a lábunk alatt ringatóznak a felhők. Alföldi ember igen ritkán lát annyira tiszta eget, mint ami nekünk adatott meg aznap. A hófehér alattunk lévő felhők, a szikrázó napsütés, a mély kék lenyűgözött minket.

Addig gyönyörködtünk míg nyugovóra tért a Nap

Mintegy két órát követően arra eszméltünk, hogy rövidesen lemegy a Nap. Túránk ekkor ért csúcspontjához. Lassan elindultunk lefele és ahogy a Nap közeledett a horizonthoz úgy lettek festményre illően szépek a fények. A napnyugta fényei pirosas-narancsos árnyalatúvá festették be a Szárkő hófödte csúcsait. Eközben észrevehetően mérséklődött a szél, bátrabban kattintgattunk fényképezőgépeinkkel. Fél óra alatt nagyjából 500-800 m-t távolodtunk a csúcstól, a csodás fények mintha marasztalni szerettek volna bennünket. Ezzel még mindig nem lett vége élménydús napunknak. Amint visszafordultunk, hogy vessünk még egy utolsó pillantást a mézeskalács házra „mellette” felbukkant a hatalmasnak tűnő Hold. Ahogy szinte percről-percre lett sötétebb és már csak haloványan festették be a havas hegyoldat a horizont alól a napsugarak, úgy lett nagyobb fénye a kb. 90%-os Holdnak.

A fotózáshoz alkalmatlanná váló fényviszonyok tempósabb továbbhaladásra ösztökélték kilenc fős csoportunkat. Az autóinkhoz vezető út döntő részét holdfényben, majd a fenyvesekkel teli túraútvonalon fejlámpákkal tettük meg. Lefele jóval gyorsabbak haladtunk, 3 óra alatt az autóinknál voltunk. A közel 20 km hosszú és 1.030 m szintemelkedés túrát követően késő este érkeztünk haza. Jólesően kifáradtunk.

A több száz a túrán készült fotók közül íme a legjobbak.

Kellemes csemegézgetést kívánunk!

Fotók: Prokai Róbert, Győri Zoltán, Novák Zsolt, Horváth Gyula, Kaposvári László, Haller Mihály valamint Bodrogi Attila

Szerző: Bodrogi Attila
Megjelent: 2017.11.11 17:29